A litván betűk kiejtése

Litván betű	Kiejtése	Litván betű	Kiejtése
A, a	mint a német a, azaz az a és az á közötti hang; lehet rövid vagy hosszú	K, k	k
Ą, ą	hosszan ejtett, a és á közötti hang	L, l	l
B, b	b	M, m	m
C, c	c	N, n	n
Č, č	cs	O, o	ó (csak idegen szavakban: o)
D, d	d	P, p	p
E, e	rövid vagy hosszú nyílt e	R, r	r
Ę, ę	hosszú nyílt e	S, s	sz
Ė, ė	hosszú é	Š, š	s
F, f	f	T, t	t
G, g	g	U, u	u
H, h	h	Ų, ų	ú
I, i	i (mássalhangzó és a, ą, o, u, ų, ū között nem önálló hang, csak a mássalhangzó lágyságát jelöli)	Ū, ū	ú
Į, į	í	V, v	v
Y, y	í	Z, z	z
J, j	j	Ž, ž	zs

A magánhangzók

A magánhangzók lehetnek rövidek vagy hosszúak, és ezt a tulajdonságukat megőrzik hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben is. Az a, e, i, u betűk rövid magánhangzókat jelölnek, a többi hosszút. Bizonyos hosszú magánhangzókat (pl. į, y) kétféleképpen írunk.

Az a, e hangok hangsúlyos helyzetben hosszan ejtendők, kivéve a következő eseteket:

– szó végén: gerà ‘jó’, katès ‘macskákat’;

– a birtokos névmásokban: màno ‘enyém’, tàvo ‘tied’, sàvo ‘saját(ja)’;

– a melléknevek középfokának ~èsnis, ~èsnė képzőjében: gražèsnis ‘szebb’, linksmèsnė ‘vidámabb’;

– a névmási alakok hímnem egyes szám alanyesetének ~àsis végződésében: pirmàsis ‘az első’, geràsis ‘a jó’, mylimàsis ‘a szeretett/kedves’, tavâsis ‘a tiéd’;

– a kétszótagú főnévi igenevekben és az ezekből képzett igealakokban: ràsti ‘találni’, nèšti ‘vinni’, ràsčiau ‘találnék’, nèšk ‘vidd’, kivéve a szenvedő múlt idejű melléknévi igeneveket: nẽštas ‘vitt’, rãstas ‘talált’;

– az ap~, at~, pa~, pra~, ne~, te~ igekötőkben: pàkelia ‘felemel/felemeli’, àtneša ‘odahoz/odahozza’, nêmetė ‘nem dobott/dobta’;

– az egyszótagú szavakban: àš ‘én’, kàd ‘hogy’, bèt ‘de’, nès ‘mert’;

– a nem túlságosan intenzív cselekvést jelölő hangutánzó és hangulatfestő szavakban: têkšt ‘placcs’, stràkt (pattanást festő szó), illetve az ezekből keletkezett igékben: tèkštelėti ‘placcsan, csobban’, strâksime ‘felpattanunk’;

– a nemzetközi szavakban: poètas ‘költő’, kabinètas ‘dolgozószoba’.

A kettőshangzók (diftongusok)

A litvánban a következő diftongusok fordulnak elő: ai, au, ei, ie, ui, uo, idegen szavakban ezeken kívül oi, eu is.

Az ie diftongust szó elején jie-nek kell ejteni, pl. ieškóti [jieskóti] ‘keresni’.

Ha az ai diftongus palatalizált mássalhangzó (vagyis írásban mássalhangzó + i) után áll, akkor ei-nek ejtjük, pl. peĩliai [peilei] ‘kések’.

A mássalhangzók

A litvánban nincsenek hosszú mássalhangzók. Az idegen szavakban előforduló hosszú mássalhangzókat lerövidítik, pl. kasà ‘kassza’.

A mássalhangzók lehetnek palatalizáltak (lágyak, jésítettek) vagy nem palatalizáltak (kemények). A j mindig lágy. A mássalhangzók akkor válnak palatalizálttá, ha utánuk magas hangrendű magánhangzók e, ę, ė, i, į, y vagy más palatalizált mássalhangzó következik. Mély hangrendű magánhangzó előtt az i betű a mássalhangzó lágyságát jelöli: liū̃dnas ‘szomorú’, džiaũgsmas ‘öröm’.

A litván szavakban a mély hangrendű magánhangzó előtt álló lágy d [d′] > dž [dzs]-vé alakul: mẽdis ‘fa’ – mẽdžio (esz g), sėdė́ti ‘ülni’– sė́džiu ‘ülök’ stb. Hasonlóképpen a lágy t [t′] > č [cs]-vé alakul: patì ‘feleség’ – pačiõs (esz g), eĩnantis ‘menő’– eĩnančio (esz g).

A h zöngés (hìmnas ‘himnusz’), a ch zöngétlen [h] hangot (chòras ‘kórus’, chirùrgas ‘sebész’) jelöl. Mindkét hang csak idegen eredetű szavakban fordul elő.

A mássalhangzók között hasonulás történik: zöngétlen mássalhangzó előtt a zöngés mássalhangzó zöngétlenedik, zöngés előtt pedig a zöngétlen zöngésedik: vèžti [vesti] ‘szállítani’, nêšdamas [nezsdamasz] ‘hordva‘ Az abszolút szóvégen álló mássalhangzókat zöngétlenül ejtjük: kàd [kàt] ‘hogy’, niẽkad [niẽkat] ‘soha’.

Az s és z mássalhangzók ejtése č, illetve dž előtti pozícióban [s] és [zs], pl. rū̃pesčiai [rúpescsei] ‘gondok’, pãvyzdžiui [pávízsdzsui] ‘például’.

A litvánban a hangsúly a szónak bármelyik szótagjára eshet, és helye a ragozás során változhat. A hangsúlyt és a szótagon belüli intonációt (hanglejtést) írásban csak a nyelvészeti szakirodalomban, illetve a tankönyvekben, szótárakban szokás jelölni. Erre három jelet használunk.

1. Az úgynevezett rövid szótagra (amelyben rövid a, e, i vagy u magánhangzó van) eső hangsúlyt (`) [gravis] jellel jelöljük, pl. rankà ‘kéz’, Budapèštas, Vìlnius, degtùkas ‘gyufa’.

2. Hosszú szótagban (amelyben hosszú magánhangzó vagy diftongus van) kétféle hanglejtés lehetséges. Ha a szótag első részét hangsúlyozzuk jobban, akkor ereszkedő intonációjú a szótag. Ezt jelzi a betű fölötti (´) [akut] jel, pl. várna ‘varjú’, vė́jas ‘szél’, brólis ‘fiútestvér’, dū́mas ‘füst’.

3. Ha a hosszú szótag második részét hangsúlyozzuk, akkor a szótag emelkedő intonációjú, amit (^~) [cirkumflex] jelöl, pl. karãlius ‘király’, mẽdis ‘fa’, Kaũnas, var̃nas ‘holló’.

A hangsúlynak, illetve az intonációnak sok esetben jelentésmegkülönböztető szerepe van, pl. aũkštas ‘magas’ és áukštas ‘emelet’, gìnti ‘védelmezni’ és giñti ‘kergetni’.